A fenti idézet egy akkor alig húszéves francia hadnagy naplójából származik 1916 májusából, amikor a verduni csata már javában zajlott.Alfred Jobaire egy nappal azután, hogy leírta ezt a mondatot, meghalt a harcokban. Egyike volt annak a több, mint háromszázezer embernek, akik az emberiség addig legnagyobb csatájának tíz hónapjában az életüket vesztették. További közel egymillió ember egyszerűen eltűnt vagy súlyosan megsebesült. A verduni csata száz éve, 1916. február 21-én kezdődött.

Francia katonák

  A verduni csata 1250 német ágyú kilenc órán át tartó pergőtüzével indult , borzalmas vérontást indítva el ezzel, amely csak 1916 december ért véget. A csata okairól már mindent megírtak, arról a tervről, mely elsősorban német oldalon fogalmazódott meg, de a franciák is magukévá tették, hogy minél több ember és anyag bevetésével őröljék fel az ellenfelet. Győzelmet nem hozott a verduni csata, de máig az értelmetlen pusztítás szimbóluma, így nem csoda a "vérszívattyú" elnevezés, mely azóta is állandó jelzője az ott történt borzalomnak.

Csapatok és anyag szállítása a frontra

 A harcok olyan kegyetlenséggel folytak, amely addig még a háború során sem jelent meg sehol. Az egymástól  szinte méterekre lévő, a védtelenségben rohamozó egységek taktikája összemosódott a modern technikával, a gépfegyverekkel,az ágyúk, repülőgépek mérhetetlen pusztításával. A közelharcban ásókkal, késekkel, vasrudakkal harcoltak.

Megjelent az egyik legborzalmasabb fegyver, a lángszóró is

 A katonák mindennapjait nem csak a halál, a fáradtság tette elviselhetetlenné, de gyakran olyan "apróságok" is, hogy nem jutottak vízhez, mert képtelenség volt eljutniuk a tűzben a vízvevőhelyekig, beleittak a pocsolyákba, amelyekben napok óta hullák feküdtek, ittak a gépfegyver hűtővizéből, néha a saját vizeletüket is. A sebesültekről az orvosok gyakran úgy húzták le a csizmákat, hogy azokat három hónapig folyamatosan hordták a katonák , szinte összenőtt a testükkel és iszonyú fájdalommal járt az eltávolításuk.

Sokszor szomjaztak a katonák

A harokban, ha átlagot számolunk, naponta ezer ember halt meg, kétzezer ember sebesült meg súlyosan vagy tűnt el. A visszaemlékezők legnagyobb félelme az volt, hogy egy robbanás élve eltemeti őket. A halottakat néha hetekig, sőt hónapokig nem tudták eltemetni, mert nem jutottak el hozzájuk.

Aratott a halál

Sokat mond a fénykép angol felirata is

 Amikor a verduni csata 1916 decemberében véget ért, a frontvonal csaknem ugyanott húzódott, mint februárban.A mérhetetlen emberáldozat mellett a föld színévé vált kilenc francia falu is.

A tájon máig látszanak a lövedékek becsapódásának tölcsérei.

.....évente hatvan tonnányi lövedék és egyéb maradvány kerül elő a földből.

A csata helyszínét turistaként is be lehet járni

..és egy méltó emlékhely is őrzi az áldozatok emlékét.